Rólam
Hiszek az írásbeliségben, az írásbeli kommunikáció erejében.
Mindig jól ment neked az írás? – kérdezik gyakran ismerősök és ismeretlenek. Nem, egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg. Gyötrődtem, szenvedtem, kifogásokat kerestem, ha írnom kellett. Volt olyan is, hogy inkább rábíztam másra.
De beszélni, azt mindig jól tudtam. Ügyesen bántam a szavakkal, a mondatokkal, könnyedén fejeztem ki magam élő szóban. Aztán egyszer valaki megkérdezte, hogy miért nem írom le mindazt, amiről beszélek. Hiszen a szó elszáll, az írás megmarad és lehet, hogy a gondolataim másoknak fontosak lehetnek.
Mert nem tudok írni.
De hát írni mindenki tud!
Biztos ez? Mindenki tud, aki akar. Aki hajlandó tanulni, fejlődni, gyakorolni. És a tehetség? A tehetség a hab a tortán. A Magyar Távirati Iroda külpolitikai újságírójaként és a Mom With Five bloggereként ez volt az első dolog, amit megtanultam. A második pedig az, hogy nem kell félni a saját szavainktól. Írjuk le, ízlelgessük, javítsuk, formáljuk őket. És ha továbbra is bizonytalanok vagyunk, akkor kérjünk meg valakit, aki külső – szakmai – szemmel néz rá az írásunkra.
“Amikor az ember rátalál a saját hangjára, rájön, hogy csak egy ember van, akit utánozhat, és az ő maga. (…) Ettől lesz hiteles. Az írás egyik paradoxona, hogy az utánzáson keresztül vezet az út az egyediséghez.”
Billy Collins
Én hiszek az írásbeliségben, az írásbeli kommunikáció erejében. Hiszem, hogy a szavaknak ereje van. Lehet, hogy egy kép többet mond ezer szónál, de öt szó is lehet olyan kifejező, mint egy kép. Ha a helyükön vannak. Ha azt fejezik ki, ami a mondanivalód lényege. Se többet, se kevesebbet. Ha elérik azokat, akiket el akarnak velük érni.
Öt szó. Tíz szó. Száz szó. A te szavaid. A te szavaid legyenek a te szavaid. Én pedig hadd legyek a külső szem. Az, aki a szöveghez fűződő személyes érintettségen, kötődésen túllépve a szaktudásával a legjobb formába igazítja a gondolataidat.